Az orvosi rendelőben láttam egy idősebb férfit. Amikor kiment az ajtón, szépen behúzta maga után azt.
Azon gondolkodtam, hogy ez mennyire nem jellemző mostanában. Nem csukjuk be az ajtókat, hagyjuk őket becsapódni. Akkor is, ha az csattan, ha hangos, ha vannak benn még mások is.

Divat lett a kapcsolatokból is hasonlóképpen kilépni.

Divat lett nem becsukni az ajtót magunk mögött, nem lezárni.

Divat lett halogatni, eltünedezni, csiki-csukit játszani, levelekre nem válaszolni. Otthagyni a másikat magyarázat nélkül, amikor ő még érzelmileg benne van. Akkor is, ha neki fáj. Sőt, akkor leginkább.

A másikkal érzelmileg lenni, a közös múltat szépen lezárni, az ajtót rendesen becsukni nehéz. Munka és idő.
Könnyebb elmenni. Elmenni egyszerű, elmenni gyors.

De mindez önbecsapás. Mert az emléke veled marad, a lelkedben dolgozik a nyitva hagyott ajtó. Tudod, hogy nem így kellett volna. Tudod, hogy a másiknak nehéz, tudod, hogy neki fáj.

Szorongsz az utcán, hogy majd újra látod és szorongsz, hogy nézel majd a szemébe. A baráti táraságban, a suliban, a közös helyeken. Vajon mi lesz, ha összefuttok? Mit mond majd, hogy reagál?

Én azt mondom, elmenni, az ajtót nyitva hagyni rövid távon könnyű, de hosszú távon nehéz. Maradni és bezárni pedig lehet, hogy ott és akkor nehéz, de végül is az bizonyul könnyűnek.

 

De mi van akkor, ha valaki becsukta azt az ajtót, de Te nem tudod?

Naponta nyitogatod és visszanézel, feltéped a sebeket újra és újra, nem engeded gyógyulni. Valami még ott tart, valami még visszahúz. A szép emlékek, az együttek, a közösek.

De visszafele már nincs út. Nincs hova menni, nem vár ott senki. Vágyod a szerelemet, az odatartozást, nyitogatod hát sorra az új ajtókat.

Ám a lezáratlan szerelem olyan, mint a nyitva hagyott ajtó. Ha új ajtót nyitsz, huzat lesz. 
A huzat pedig becsapja, akár össze is töri az újonnan nyitott ajtót, ha a màsikat nem csuktad be.

Mindennek megvan a maga ideje. Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak.

El kell engedni, el kell gyászolni, meg kell gyógyulni. A gyógyulást pedig nem lehet sürgetni. Akkor is ha nyár van, akkor is ha másoknak szerelem van, akkor is, ha tovább, sokkal tovább tart, mint szeretnéd.
Össze kell rakni a szíved darabjait, újra szeretni kell magad. Meg kell tanulni újra hinni, újra bízni, újra nevetni.

Menj új emberekkel találkozni, barátságokat ápolni, élményeket szerezni, határokat feszegetni, magaddal lenni. Gyógyulni percről percre, napról napra, hétről hétre. Akkor is ha nyár van, akkor is ha másoknak szerelem van, akkor is, ha tovább, sokkal tovább tart, mint szeretnéd.

És egy nap majd úgy kelsz fel, hogy már nem akarod újra kinyitni azt az ajtót. Lehet, hogy utoljára még megfogod a kilincset, de már nem nyitsz be. Kulcsra zárod az ajtót és a kulcsot eldobod. Akkor nem lesz többé huzat.

*

Ha úgy érzed, megrekedtél ezen az úton és jól jönne egy kis segítség, várlak az egyéni foglalkozásaimon.
Megkeressük, vajon miért nem jött el eddig az Igazi, mi hiányzik még hozzá, miben lehet vagy kell még fejlődni és megdolgozzuk, fejlesztjük a szükséges területeket.
Ránézünk arra, mit tapasztaltál eddig, hol akadtál el.
Meghallgatom a gondolataidat, átbeszéljük a félelmeidet, a vágyaidat és a reményeidet.

Együtt megkeressük az igazi ÉNedet, aki tisztában van az értékeivel, aki tudja, merre tart, aki bátor, aki nem fél. Kibontjuk, bátorítjuk, kiszínezzük, élettel töltjük meg. Ha nyújtod a kezed, én megfogom, és elkísérlek az úton, ami önmagadhoz és remélhetőleg a társadhoz vezet. 
Az üléseinken csak Veled foglalkozom, a teljes figyelmem a Tiéd. 
Csak Te meg én az úton.

Szeretettel,

Bilics Timea – Szingli Coach&Life Coach 


Ha tetszett a cikk és úgy érzed, másoknak is hasznos lehet, oszd meg barátaiddal ismerőseiddel!